Az anyaság a legmegosztóbb témák egyike. Bár szerencsére családok nem dőlnek dugába ebben a témakörben úgy, mint a vallás-politika-foci vonalon, de az internet világában, ahol arc nélkül a kanapéról fröcsöghetjük oda a véleményünket kb. bárhova, nagyon nagy lett a támadási felület az anyákon.
Nemrég elgondolkodtatott egy huszonéves, kétgyermekes édesanya. Csak figyeltem, néztem a mozdulataiban a természetességet, a reakcióiban a végtelen türelmét, a velem való viszonyában a megfelelési kényszer nélküliségét. És azt éreztem, hogy felnézek rá. Hogy mennyire szerettem volna én ilyen lenni, amikor bölcsis-ovis korú volt a gyermekem. Hogy mennyire jó az irány, ahová az édesanyák érzelmileg fejlődnek. Közben arra is ráeszméltem, hogy a saját baráti körömben is kivétel nélkül ilyen édesanyák vannak. Húszas éveikben, vagy alig harmincasként olyan érettek, amilyenné én csak az anyaságom alatt/által tudtam válni. Milyen jó ezeknek a babáknak, kisgyermekeknek, akik ilyen csodálatos anyákhoz érkeznek.
Valamikor az én tinédzser korom és a szülővé válásom időszaka között elindult egy változás. Az addig oly természetesen berögzült mintáktól való eltérés igénye, más nevelési elveket hozott a köztudatba/életünkbe. Ezzel ekkor én még vajmi keveset foglalkoztam, de mégis, már akkor ismertem Ranschburg, Vekerdy és Vida Ági nevét, amikor nekem még nem volt gyerekem. Ők sokat tettek hozzá a változáshoz, csak sajnos szavaikat itt-ott félreértelmeztük és sikeresen átestünk a ló túloldalára. Mire én szülő lettem, a tekintélyelvű, büntetés központú nevelésből átbillentünk a gyermekfőnökök világába, ahol a szülők mint egy stáb, ugrálnak a gyermek körül és közben a hierarchiában alacsonyabban helyezkednek el.
Azóta sokat fejlődött a szülői hozzáállás (és főleg hozzáértés!) a két véglet között. Az én generációm, már szükségét érzete a változásnak, az eszünkkel már tudtuk is hogyan kell(ene) csinálni, csak még az ösztön, a minta annyira erősen bennünk volt, hogy vagy a mintát követtük, vagy a teljes ellentétét, de nem volt egyszerű (sőt én azt mondom még most is küzdelmes) megtalálni az arany középutat. Már értjük a különbséget a poroszos „NEM!” és a szeretettel mondott, de határozott „Nem!” között. Az a hozzáértés/ráérzés, ami az általam új generációsnak nevezett édesanyákban benne van, az már valami olyasmit jelent, hogy nekik nem kell lefuttatniuk a másodperc tört része alatt egy helyzet előálltakor az ösztönös programot, majd felülírni és a tanult módon kezelni a helyzetet, hanem nekik már ez az ösztönös program.
Ezzel együtt egyre magabiztosabbak az anyák. Lehet, hogy ezt éppen a közösségi média hozta? Az eleinte oly kritikus bezzeganya tömeg egy rövid divat volt csak és az elfogadás, a támogatás iránti igény annyival nagyobb az emberekben, hogy -már ahogy én látom- a társadalom, úgy ahogy személyes kapcsolatok során nem tűri, úgy a közösségi médiában is egyre nyomja el a „bezzegelőket” és a „jobbantudókat”. Sokszor látok olyan beszélgetéseket, ahol már nem vitatkozni állnak le a szélsőségesen kritikus véleményekkel, hanem egyszerűen -és végtelen magas intelligenciával- figyelmen kívül hagyják és ezzel meg is oldódik. Hiszen ha nincs közönség, akkor nincs műsor…
Minden tiszteletem az Édesanyáké! Nem csak az új generációsaké, hanem mindenkié. A terhek nem kisebbek, sem nagyobbak mint bármikor az anyaság evolúciója során, csak mások. Mindenki a legjobb tudása szerint csinálja, szeretettel és jószándékkal. Néha félremegy? Hát, bizony, van ilyen… Korrigálunk. Tanulunk. Fejlődünk. És amikor a kiskorúink felnőnek, kiderül, hogy jól csináltuk e.
2022.05.16.